Október elsejétől erősítést kapnak a Badeni Magyar Protestáns Gyülekezetek, Veres Anna idén végzett teológus személyében.
Bemutatkozása itt olvasható:
Veres Anna vagyok – és ez a név nem csak nektek lehet új, de nekem is, mert még csak augusztus vége óta vagyok így anyakönyvezve, hisz mostanában mentem feleségül Veres Ábelhez. Budapesten laktunk a Ráday utcában, Ábel eredetileg Mórról, én pedig Maglódról származom. Huszonöt éves vagyok, de ez januárban valószínűleg változni fog. Egy testvérem van, akit szintén Ábelnek hívnak. Édesapám középiskolai tanár Budapesten, édesanyám református lelkész Maglódon. Az ő szülei is lelkipásztorok voltak, Szabó Mihály nagyapám tizenöt éven át Belvárdgyula–Bóly–Babarc és hét falu, huszonöt éven át Mohács–Kölked és nyolc szórvány lelkésze volt. (Az ő dédapja, a szépnagyapám, Árkosi és Szárazajtai Benkő János pedig 1840-től negyven éven át Sepsiszentgyörgy mellett, Sepsimálnáson szolgált, ahol templomépítő lelkipásztora volt a gyülekezetnek.)
Budapesten érettségiztem a Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozatán 2013-ban. A harmadik középiskolai év nyarán történt, hogy Isten megajándékozott engem Önmagával: Őbenne pedig ott rejlett a valóságnak egy olyan értelmessége és szépsége, aminek a békességét tovább szerettem volna adni, és tovább szeretném adni ma is.
Így kerültem a következő évben a budapesti teológiára. A második év után egy ösztöndíj keretén belül a világ minden tájáról érkezett keresztyénekkel tanulhattam együtt Rómában. Hazaérkezve becsatlakoztam a BibliaProjekt – Magyarország elnevezésű vállalkozásba. A BibliaProjekt könyvről könyvre, témáról témára haladva olyan videókat szeretne készíteni, melyek közel hozzák a Biblia világát. (www.abibliaprojekt.hu) A hazai csapattal az eredeti angol videók fordítását végezzük, én a nyelvtani és stilisztikai lektorálásért vagyok felelős. A negyedik év végén ismerkedtem meg Ábellel, aki akkor még germanisztikát hallgatott a Károli Bölcsészettudományi Karán, és mint kiderült, mindvégig a felettem lévő szobában lakott a kollégiumban. Az utolsó év a gyakorlatról és a szakdolgozatról szólt, előbbit a gazdagréti református gyülekezetben töltöttem, utóbbit pedig dogmatikai témából írtam: abba a titokba nyerhettem betekintést, hogy hogyan alkot egy személyi létezőt Jézus Krisztusban a valóságos Isten és a valóságos ember.
Idén kaptam diplomát, így első igazi szolgálati helyem a freiburgi, karlsruhei és mannheimi magyar gyülekezetek lesznek. A szeptember végére halasztott vizsgák miatt október elején érkezünk Németországba. Megismerkedésünkkor Ábel már felvételizni készült a Hittudományi Karra, így időközben ő is teológus lett, és míg én a magyar nyelvű gyülekezetekben végzek majd szolgálatot, addig ő ösztöndíjjal a heidelbergi teológián fog tanulni, de vasárnaponként szeretnénk majd a mannheimi lakásunkból együtt menni az istentiszteletekre. Hálás vagyok Istennek és a gyülekezeteknek, hogy már most az otthonosság érzetével gondolhatunk az ottani testvérekre és alkalmakra, és kérem Isten Lelkét, hogy készítse elő a szíveinket az Ő szavának a hirdetésére és meghallására egyaránt, hogy így legyen valódi közösségünk egymással és Vele. Ahogy ezeket a sorokat írom, jégeső kezdett esni, és egy kedves énekem utolsó versszaka jutott eszembe: „Mély a szívem békessége, mint a tengernek végtelen kéksége, / Szélvész fölül zavarhatja, de az alját soha fel nem kavarja, / Mert sziklára építettem, biztos alapra vetettem Istenben. / Jöhet szélvész, jeges eső, házamra pusztulás többé már nem jő.” Várom, hogy együtt énekeljük.
